Kocka

Nagy újság: megkaptam a diákigazolványom!! Csak alig sikerült elírni a nevem, úgyhogy elégedett vagyok ;) Azon melegében szerettük volna Orsival a mensát is kipróbálni, ahol én már egyszer jártam de annyira tátva volt a szám a csodálkozástól, hogy meg kellene győződnöm mégegyszer, igaz-e. Ám Németországban nem megy olyan könnyen az ételhez való hozzájutás. Készpénzzel a mensán nem lehet fizetni. Van helyre kis automata, tessék használni (a gépek szerintem itt már átvették az uralmat...), az uni-cardot, mint egy kis bankkártyát, pénzzel kell feltölteni, majd a pénztárnál egy leolvasó-terminál érzékelőfelületére helyezni, és az okos kis szerkezet levonja az összeget. Az automatába azonban készpénzt nem lehet helyezni. Az egyetlen lehetséges megoldás, az EC-karte, ami tulajdonképpen bármilyen, német bank által kibocsájtott bankkártya. Az a szerencsétlen éhező diák tehát, akinek momentán nincs EC-kártyája (pl. én) nem étkezhetik az amúgy neki kitalált mensán.
Elindulunk tehát a Deutsche Bank-hoz számlát nyitni. Igaz, hogy számla van már kettő, nem baj, majd gyűjtöm a bankkártyákat. Asszem ilyen Guiness rekord még úgysem volt. A bankban azonban a kedves, mindig mosolygós információs hölgyike közli, hogy momentán mindenki olyan elfoglalt, hogy senkinek sincs 10 perce nekem számlát nyitni, de ha megjelenek hétfőn, pontosan délelőtt 10-kor, akkor a rendelkezésemre állnak. Ezek nem őrülnek meg a sok szabálytól???
Így tehát szokás szerint marad a Döner, amit ugyan nem egy teljesen automatizált tálcaelvevős konyhán kapunk meg, de ár szerint éppen annyi, mint a mensa.
A reggeli kis jelenet sem volt semmi... Miután rájöttem, hogy nem az én 20 nm-es lakásomra találták ki a szelektív hulladékgyűjtést, kénytelen voltam legalább a papíros és a műanyagos zsákokat a folyosóra száműzni azon egyszerű és profán okból, hogy ki tudjam nyitni a konyhaszekrényemet... Persze mondanom sem kell, hogy 10 perc múlva csöngetnek, az ajtó előtt pedig kedves szomszédom fejcsóválva nézi a zsákokat. Ez így nem lesz jó, mondja, hiszen a kukászsákok elcsúfítják a folyosó amúgy tüchtig szépségét. Én ártatlan szemekkel bámulok rá, mutatva a zsebkendőnyi konyhát, hogy sajnálom, de nem férnek el a lakásba. Szemén megcsillan a felismerés, hogy ahhá, hát ez az oka... (ekkor én már a sírás határán lavírozok...) Pár perc gondolkodás után boldogan elrohan, hogy majd megkérdezi, hová lehetne tenni ezeket a zsákokat. Remek...
Mellesleg betéliesítettem egy csodaszép télikabáttal és egy hozzá illő sállal a C&A-ból, melyekért összesen alig fizettem 40 eurót.
A nap jelszava szerintem találóan: a kocka