És igen... végre!!! :D

És véééééégreeeeeeeeeeeeee: lovagoltam!!! :D Annyira mázlista vagyok :) Hányan mondhatják el magukról, hogy a Fekete-erdő hegyei között, igazi western-nyeregben, gyönyörű quarter horse-on lovagoltak??? Ez az igazi élmény, fantasztikus volt! Már hetek óta tervezgettem, hogy a fizetésem helyett inkább lovagolnék. Egy idő után, mikor az ember hónapok óta istállót takarít és egyre közelebbi kapcsolatba kerül a lovakkal és az állatokkal, kialakul az igénye egyszerűen annak, hogy már nem csak alulról szeretné nézni a dolgot. Februárban tehát bejelentettem igényemet a dologra, amit Sabine nagy örömmel fogadott, de valahogy az időjárás sosem engedte, hogy megtörténjen a nemes esemény. Míg végül ma kegyesek voltak az istenek, és a fenyegető fekete felhők ellenére nagyon kellemes időjárással örvendeztettek meg :)
A lovam, Skippy lett, aki Sabine saját lova, nagyon jól idomított, fajtiszta gyönyörű quarter horse kislány. Mivel már nagy tapasztalatokat szereztem az állatok ki- és behurcolásában, mezőre kivitelében és behozatalában, a feladat ezen része nem okozott gondot. A munka nagy része abból állt, hogy újra visszatérjenek régi lovas élményeim (gyorsan ment ;)) és hogy rájöjjek és megszokjam a western stílusú lovaglás sajátosságait. Hozzáteszem nincs nagy különbség, gyakorlatilag csak a lószerszám teljesen más :) A kantár két, egymástól független szárból áll, amit keresztben át kell vetni a ló nyakán. A nyereg volt talán a legszokatlanabb, az elején lévő nagy, lasszószarvak miatt :) Egyébként minden szíjat gyönyörű kicsi csatok díszítenek és a nyereg is míves bőrmunka.
A ló irányításában is mutatkoztak különbségek. Itt a lovat nem feltétlenül rúgjuk oldalba mindjárt, elég ha az ember a sarkaival megszorítja az oldalát, illetve kihúzza magát, hogy a ló érezze, nyeregben vagyunk ;) Ezután következik az igazán csodálatos rész... a lovat a lábunkkal is irányíthatjuk. Ha a bal lábunkkal kicsit megszorítjuk az oldalát, a ló jobbra fog menni, és ugyanígy az ellenkező irányba is működik. Nem tépjük a száját a kantárral, hanem, így mondta Sabine, nyitjuk a kantárt, tehát oldalra húzzuk kicsit, nem a hátunk mögé. A ló tulajdonképpen már csak a "hó" kimondására is megáll. Nagyon izgalmas volt megtapasztalni, hogyan működik egy western ló. Ha az ember kihúzza magát és megszorítja a lovat, az azonnal ügetni kezd, anélkül, hogy hosszas időt töltöttem volna azzal, hogy rugdosom az oldalát :) Ha az ember elengedi magát és kifújja a levegőt, a ló lelassít és lépdelni kezd..... Relax.... :D
Egy óra elteltével, miután Sabine meggyőződött róla, hogy immáron tudom irányítani Skippyt, közölte, hogy gyakorolgassak csak, ameddig jólesik, neki most mennie kell, mert megérkezett az egyik kis beteg (szellemi fogyatékos) lovasgyerkőc, állatterápiára... Úgyhogy nagy nagy örömömre lovagolhattam, ameddig jólesett. Közel másfél órát töltöttem nyeregben, aztán nagy nehezen el kellett szakadnom, mert a dogákat írni kell, de ez viszont leírhatatlan volt...
Persze csütörtökön megyek megint :D:D
lovaaaaaaaat akaroooooooooooooooook :D

Franciák, németek, svájciak... és két magyar ;)

Gábort ma reggel felpakoltam remélhetőleg élményekkel meggazdagodva az Euroairport felé menő buszra. Nem állíthatom, hogy az időjárással messzemenően megelégedtünk, de azért sikerült "valahogy" elütni az időt :)
1. nap: Freiburg, Titisee, Németország
Szóval első kalandunkat az esőre hajlamos, ám így is kellemes időjárás miatt úgy döntöttünk, hogy Freiburgban és környékén szerezzük meg. Ezért felkerekedtünk, megnéztük a várost, minden részét amiről eddig én is tudtam, aztán a gasztronómiával ismerkedtünk. Na, mielőtt mindenki megijed, hogy lisztlevessel és társaival mérgeztem a Gábort, meg kell nyugtatom mindenkit, hogy korántsem erről volt szó ;) Beültünk ugyanis Freiburg egyik csinos kis cukrászdájába, ahol egyébként még én sem voltam, de azt hiszem talán jobb is, mert az tuti, hogy a hordóruhát készíthettem volna magamnak egy idő után. Az édességek olyan tömegét árulták, hogy a választást megkönnyítve fekete-erdő tortát kértünk, különben zárásig toporogtunk volna az üveg előtt. A pultok mögött kis piramisokba rakva különböző ízű csokigolyók sorakoztak, alkoholos, gyümölcsös, fehércsokis, feketecsokis, kávés és még ki tudja milyen ízzel. Mellettük foglaltak helyet tálcákon a vastag csokiba mártott fekete-erdei meggyszemek, vagy valami ilyesmi golyó alakú gyümölcs, "sajnos" a csokiréteg miatt nem látszott rendesen :D A következő pulton torták sorakoztak, hátul pedig igényesen elrendezett táblás, szív alakú, húsvéti stb. csomagolt csokoládékat láttunk. Gábor arca azonnal felderült mikor felfedezte, hogy jééééé, alkoholos a tejszínhab!!! Amire ugye én már Donaueschingenben is felfigyeltem. Rögtön elhatároztam, hogy a szüleimet ide el kell hozzam, remélem nem adjuk el a kocsit és a lakást utána :D
Délutánra egészen kitavaszodott az idő, többet sütött a nap, de azért fújt a szél, úgyhogy elmentünk vonattal a Titisee-hez, ami ismét nagy sikert aratott a mögötte húzódó festői hegyekkel és a benne úszkáló mindenféle madárral. A legmaradandóbb élményt a Kákalaki Akkával való találkozás okozta ;) Még nem láttam élőben, saját élőhelyén vadludat, gyönyörű :)
2. nap: Basel, Augusta Raurica, Svájc
egy római koros számára igen nagy büszkeség kimondani, hogy jártam ott :) Valójában két település, Augst és Kaiseraugst területén, némileg elszórva rengeteg római kori lelőhely, épületek és egyéb létesítmények foglalnak helyet, melyek nagy hírét és sűrű látogatottságát a svájciak annak rendje és módja szerint használnak ki. Persze kisebb nehézségek árán jutottunk el Baselből egyáltalán Augstba, nade hát a svájciak csak így tudnak közlekedni :) Szóval már a megállótól folyamatosan táblák irányítanak, mi merre található ésMég pár héttel ezelőtt sikerült rávennem Gábort, hogy menjünk el a híres római kori városba, Augusta Rauricába, amely Basel mellett mintegy 10 percnyi buszozásra található, és mondhatni hány perc amíg az ember gyalog kényelmesen odasétál. Az amphitheatrumot sajnos csak kívülről láthattam, mert felújítási munkák miatt nem volt látogatható, de mellette került elő egy római kori szentély vagy templomépítmény meglepően sok része. Augusta Raurica "központját" egy csodálatos, lélegzetelállító római színház alkotja, emellett rendezték be az ún. Römermuseum und Römerhaus nevű komplexumot, ami egy nagyon szép, oszlopos épület. Itt helyezték el az Augusta Rauricában előkerült római emlékek nagy részét, és mellesleg felépítettek mellé egy teljes római házrekonstrukciót, úgyhogy sajnos csorgott a nyálam elég rendesen. Mivel ebédidőre bezárt a múzeum, mi is némi táplálék után néztünk, aminél mi sem lehetett egyértelműbb: egy Römerhof (római udvar) nevű olasz pizzériában :) A pincérek is olaszok voltak, a berendezés annak rendje és módja szerint tele volt giccses római szobormásolatokkal, a plafonon a város térképe és a lelőhelyek. A bort rekonstruált római üvegedényekben szolgálták fel, és igazán hangulatos nevű ételekkel kecsegtettek, mint a pizza Augustus vagy a pizza triumviratus. Augusta Raurica példáját jól mutatta, hogy az étterem dugig volt. Ebéd után továbbálltunk és megcsodáltuk a basilicát, a forum maradványait és a curia (tanácsterem) épületét is. A curia egyébként nagyon szépen fennmaradt, pincéjében mozaikkiállítást rendeztek be, ami abból állt, hogy a városban előkerült római kori mozaikpadlókat restaurálták és a falon felfüggesztve mutatták be. Ekkor ért bennünket az egyik első sokk. A pincébe csak úgy be lehetett sétálni. Nem védte semmi és senki. Kinyitják az ajtót, menj be, nézz szét, ha épp iskolás csoporttal vagy akkor ültesd le őket az ott felsorakoztatott székekre. Egy teremőr nincs, semmi. És a mozaikokhoz mégsem nyúl senki. Nem festi őket össze, nem rongálja meg őket senki. A székeket sem viszik el és a szekrénysort sem, ami a ruháknak van felállítva. Senki sem bántja a kiállítást...
A curia mellett edényégető kemence rekonstrukciója, valószínűleg egyébként nyáron az igazi élmény erre járni, mert akkor nagyon sok programmal várják a látogatókat, kis római kovácsbemutató, kenyérsütés, edényégetés stb. Ezután következett egy rekonstruált fürdőrészlet, csak hogy el tudd helyezni, hogy hogy is nézett ki a terrazzo padló, mi az a hypocaustum oszlop. A következő épület egy ún. unterirdisches Brunnenhaus, ami lényegében egy föld alá süllyesztett forrásban berendezett fürdőszerű épület volt. A maradványok mögé óriási plakátot függesztettek, hogy hogyan is nézhetett ki az egész (valamiért ezt sem firkálja össze senki... ki érti ezeket a svájciakat???). Mindenesetre csodálatos élmény :)
Az ebédszünet leteltével bementünk a múzeumba, ahol már az első tárlótól kis híján hanyatt vágódtam a küszöbön. Augusta Rauricában ugyanis előkerült egy ezüstkincs, ami már egyébként járt Magyarországon, valami 10 évvel ezelőtt Aquincumban is bemutatták. Hát, a lélegzetem is elállt. A kincs főképp edényekből és óriási tálakból állt, egy-egy darab súlya a 7 kg-ot is eléri. A késő római korban, valószínűleg az alamannok támadásainak hatására ásta el tulajdonosa egy szalmával kibélelt faládában, amit aztán 1961-ben találtak meg egy kotrógéppel, planírozás közben. Persze a szomszéd telken már korábban is kerültek elő tányérok, amiket a tulajdonos ezen alkalommal odaadott (!!!!!!!!!!!!!!!) a régészeknek. Azért a tányérokon kívül, és azon kívül, hogy próbáltam a számat csukvatartani, azt is sikerült megfigyelnem, hogy az összes vitrinben, és nem csak az ezüstkincs vitrineiben, hanem azokban is, amelyekben csak kis agyagfigurák voltak, kicsi műszerek mérték a levegő páratartalmát és a hőmérsékletet. Azért ilyenkor fojtogat egy kisebb sárga irigység... A kiállítótér mellett egy ajtó vezetett a múzeum másik részébe, a felépített római házba (domus), ahol először egy kis atrium-ba érkezünk (belső udvar), onnan nyílnak a különböző helységek, étkező, hálószoba, mosdó stb. Szóval elég nagy hatást tett rám az egész. Meglátogattuk a Rajna partján épült korarómai erődöt, ahol az ezüstkincs előkerülési helyén felállítottak egy eszközt, amelybe ha belenéz az ember, akkor a kincset látja 3D-ben.... no comment. Kaiseraugstban egy lakópark építése közben sikerült megtalálni a római kori városfalat és mellette egy téglaégető kemencét, amelyből nagy vitrint készítettek. Bemenni nem lehet, de az üvegek előtt táblák, leletek, belül pedig egy igazi, nagy római téglaégető kemence :) Először láttam életemben római téglaégető kemencét :) Ezen a környéken került még elő a városfalhoz tartozó keleti kapu és egy sírépítmény, amelyeket együtt mutatnak be egy állatparkkal, amiben az ember megismerkedhet a római korban is élt háziállatokkal :) Voltak kecskék, barik, szamár meg mindenféle!
Hazafelé már könnyebben jutottunk, mert Kaiseraugstban csak felszálltunk a vonatra, ami Bázelig vitt, onnan meg már visszataláltunk. Csak a poén kedvéért egy másik hídon mentünk, aztán pedig végig a Rajna partján... Ezt a látványt nem lehet elfelejteni.....

Vendég a háznál :)

Ma este érkezik Gábor, ittartózkodásom majdnem utolsó vendége. A majdnem csak azért kellett, mert március végén jönnek értem a szüleim és elhozzák a kis lovagomat :) is, hogy hazaköltöztessenek.
Igyekszünk minden élményünkről beszámolni, nagyon remélem, hogy nem csak az esőcseppek esési szögéről tudunk majd elmélkedni a lakásba zárva :)

...das ist Scheiße!

Hogy már február vége felé tavaszvégi-nyáreleji legyen a hőmérséklet, az azért már meglepő. Tegnapelőtt már madárcsicsergésre ébredtem és mikor a belvárosban ránéztem a hőmérsékletet mutató kütyüre, plusz kilenc fok volt. Gondoltam ez talán még nem baj, tekintve az itt általánosan uralkodó melegebb éghajlatot. Nade ami sok az sok... a hétvégére közel 20 fokot mond az előrejelzés, de ha annyi nem is lesz, a 17-et garantálják, ami már egy kellemesebb, meleg tavaszi hőmérsékletnek mondható. Talán ez a kisebbik gond, ha nem rögtön azt tenné hozzá a meteorológus, hogy "ja, és következő kedden -5 fok várható". Na ez már tényleg nem mindegy. Tegnap az esőnek is tavasz-illata volt, a virágok rendületlenül bújnak ki a földből, viszonylag gyanútlanul, a hirtelen megváltozó időjárásról nem tudva. A mandulafa és a hóvirág január közepe óta folyamatosan nyílik, majd lefagy.
A helyiek véleményéről is megbizonyosodhattam, mikor koradélután, nyitnikékező madárdal közepette épp összefutottam a főbérlőmmel: "das ist kein Frühling... das ist Scheiße!"
Részemről a ruházkodási problémában merül ki a dolog: egyszer alul- másszor túlöltözöm :) Az újságok arról számoltak be a minap, hogy egy költöző madárfaj egyes tagjai már hazajöttek Afrikából, más tagjai pedig el sem mentek innen. Sabine félig viccesen meg is jegyezte, hogy lassan krumpli helyett olajbogyót, ló helyett pedig tevét tartunk majd...

Csekkfeladás "űrkorszak" módra...

(zöld betűkkel a képernyő bal alsó sarkában): Németország, Baden-Württenberg tartomány, 2008. Persze az ember, mikor csekket kap, magából indul ki. Illetve abból, hogy otthon "hogyan csinálják". Én csak annyit mondok, érik meglepetések ezt az embert... :)
A történet ott kezdődik, hogy a todtnaui kirándulásunk előtt interneten megrendeltem egy prospektust erről a szabadidős parkról. Persze ingyenes, írták, a postaköltséget pedig valahogy lefelejtették az információk közül. A pakk kézhezvétele után rögtön kipottyant belőle a kis narancssárga papírdarab, hogy megkérnek, járuljak hozzá a csomaghoz egy 2 eurós postaköltséggel. Természetesen fogalmam sincs, hogyan kell itt csekket feladni, de gondoltam a posta egy jó kiindulópont, már csak azért, mert "otthon is".... Azt már sejtettem, hogy valami homokszem kerül a gépezetbe, mert a posta az nem igazai posta, hanem Postbank, viszont itt kell megvenni a bélyeget a képeslapra... és hát a posta szó is szerepel. Na mindegy, majd megkérdezem. A kedves hivatalnokbácsi, akit sikerült elkapnom, kapásból óriási hadarásba kezdett, aminek csak a felét értettem, de azt sikerült kivennem a szavaiból, hogy mivel nincs postabankos kontóm, ezért 4 euróba fog kerülni a két euró feladása.... Nos, ekkor kicsit meghökkenve nézhettem rá, mert megkérdezte honnan jöttem :) Kiderült, hogy a csekkett nem a postán kell feladni... és nem kell sorban állni miatta... és semmi köze sincs hozzá a postáskisasszonynak aki az ablak mögött ül és unottan tépkedi a csekkeket.... sőt: a csekkfeladás szinte emberi kéz érintése nélkül megy végbe :) Az embernek előbb el kell ballagnia a saját bankjáig (nem volt nehéz, a sarkon), ott, ha tudatlan külföldi, akkor segítséget kér az információs hölgyikétől majd megpróbál olyan képet vágni, hogy "hát igen, ezt nálunk, otthon is így kell", nehogy rájöjjön, hogy fogalmunk sincs az egészről, sőt, még ilyen gépet se láttunk soha. A csekken nem kell kitöltenünk semmit, hiszen a gép mindent megcsinál helyettünk. Nem kell aláírni sem, mert a bankos PIN kódunk fog aláírásként szerepelni, és készpénzzel fizetnünk sem kell, mert mindezt a műveletet a bankkártyánk segítségével lehet elvégezni. A megfelelő gombok megnyomkodása után a gép mintegy lehetőségként felajánlja, hogy kérünk-e egész oldalas, lefűzhető bizonylatot a műveletről, mi pedig némi újabb nyomkodás után idvezülten távozunk a bankból....

Todtnau

... ist wunderschön :) Vééégre, kirándulás! A félév lezárultával Orsival úgy döntöttünk, hogy a jó idő örömére kicsit kiruccanuk Freiburgból egy közeli kis város, Todtnau látnivalóit megnézni. Természetesen nem tudtunk mindent bejárni, már eleve kalandosan lyukadtunk ki Todtnauban, mielőtt Freiburgban kiderült, hogy az internetes buszmenetrend ellenére nem megy busz, el kell menni Kirchzartenbe, ott pedig a vasútállomáson lévő információs hölgy rossz busszra szállított volna fel minket, ha meg nem kérdezzük a sofőrt biztos ami biztos alapon, hogy tényleg odamegy-e... Nos, meg kellett állapítanunk, hogy ritka ostobán mennek a buszok hétvégén, és másfél órát kellett várnunk Kirchzartenben, mire indult az a busz, amelyik nekünk kellett.
Todtnauról tudni kell, hogy több helyszínből áll és szinte minden híres valamiről. A város előtt magasodik az ún. Todtnauberg, ami a maga 1020 méteres magasságával már helyből nagyobb mint a Kékes, és mellesleg lélegzetelállító a kilátás. A "hegy" teteje tele van a jellegzetes fekete-erdei házakkal, valamint utcánként átlagosan 20 Gasthaus-szal, hotellel és étteremmel. Egyébként minden nagyon csöndes, hiszen ma mindenki a sípályákat koptatta aki tehette. Nem mondom, volt hó, és a sípályák elég hívogatóan néztek ki, ráadásul a buszmegállók szinte minden esetben a pálya aljára estek, így az ember csak leszáll, megveszi a kis jegyét és már szelheti is a havat. Todtnauberg után következik Aftersteg, ami üvegfúvó "kunyhójáról" híres, ami valójában egy bazinagy faház, ami valamikor a 19. század folyamán épült. Ma is kiállítótér van berendezve és egy valódi üvegfúvóműhely, ahol megfelelő időpontokban meg lehet nézni, hogyan is készítettek üvegtárgyakat a régi időkben. Nagyon látványos! És végül maga a város, ahova sajnos időhiány miatt már nem jutottunk el.
Szóval Todtnaubergről lecsordogálva az ember igazi kis erdei utakon járva éri el magát a vízesést, a Hangloch-Wasserfall-t, ami a maga 97 méteres magasságával Németország legnagyobb vízesése. Hát, lenyűgöző látvány volt... A vízcseppek csillogtak a szikrázó napsütésben, és azokon a részeken, ahol a víz magasabbról zúdul alá, szivárvány is volt :) A vízesést követve az ember szebbnél szebb kilátásban gyönyörködhet a közeli hegyekre, a Fekete-erdőre. Végül, a vízesés tövében kis fekvőpadokat állítottak fel, amiken kényelmesen, relaxálva gyönyörködhettünk a látványban. Tudnak élni ezek a németek :) Az utat követve egy büféhez értünk, ahol a képeslapok és térképek mellett sültkolbászt és sütiket árultak, kis kiülős résszel, igazán hangulatos volt. Sajnos haza kellett jönnünk az utolsó előtti busszal, ami nem is olyan későn, fél négykor ment, ez is jól mutatja milyen nagy közlekedés van. A busz mellesleg a leglehetetlenebb helyeken kanyarog, és útközben is megcsodálhattuk a kis, sokszor pár utcából álló falvakat, amelyekben mind a jellegzetes nagy fekete-erdei házak sorakoztak.

Relaxálás a vízesés tövében

Glashütte, azaz "üvegkunyhó"
Kiállítás a Glashüttében

Félévvége és Hausarbeit

Jó régen nem írtam már, de valójában azon kívül, hogy folyamatosan a gép előtt görnyedek és szemdogákat írok, nem sok mindenről tudok beszámolni. Na jó, azért zajlik az élet, de erről majd később ;)
Szóval ezzel a héttel befejeződött a félév, már nagyon sok mindenki visszament a saját hazájába az erasmusosok közül, én persze ha akarnék se mehettem volna haza. Március vége a dolgozatok leadási határideje, itt a könyvtár és addig nem is számíthatok jegyre amíg a dolgozatot le nem adtam. Mellesleg pedig nem bánom a "kényszer" ittlétet :D A február második fele és a március a németeknél Semesterferien, ami azt jelenti, hogy nincs tanítás, de igazából vizsgák sincsenek. Maximum 1-2, vagy leadandó dolgozat 1-2. Nekem vizsgám az ugyan nincs, viszont a többieknél jóval több dolgozatot kell megírnom, mert míg Magyarországon minden óra értékelése jegy, itt a Vorlesung, azaz előadás csak aláírással végződik. A Ba-sok számára változtatták ezt meg, ők már kreditet, ún. ECTS punkte-t kapnak a teljesített óráért, és a Vorlesung-ra is esszét kell ínriuk. Hát ugyanez vonatkozik rám is... Szóval a Semesterferien programom a következő:
egy darab 10-15 oldalas dolgozat az avar temetkezésekről, Arm und Reich órára
egy darab 15 oldalas dolgozat a chauken nevű germán népről S. Brather szemináriumára
egy darab 5 oldalas esszé településrégészet témában S. Brather előadására
egy darab 15-20 oldalas dolgozat római kori kőfeldolgozásról H. U. Nuber szemináriumára
egy darab 30 (tuti nem írok ennyit természetesen) oldalas dolgozat a római kori amforákról Tomasevic-Buck tanárnő meg nem tartott órájára
és egy darab 2 oldalas esszé, mintegy összefoglalva mi is a römisches Kulturgut H. U. Nuber előadására...
Nos, ha mindez megvan, akkor lehet begyűjteni a Schein-okat majd kitölteni az erasmusos papírt és menni haza. Mielőtt nagy riadalmat keltenék azzal kapcsolatban, hogy hogyan fogom mindezt teljesíteni, azért megnyugatásképp elmondom, hogy egyes órákra egész félévben folyamatosan kellett készülni, hiszen a követelményben nemcsak az írásos doga, de egy illusztrált, szóbeli referátum is beletartozik. Tehát a dogák nagy részét már csak meg kell írni, nem szükséges több szakirodalom hozzájuk. A két rövid esszét valahogy csak kinyögöm :) Egy szemdogát pedig már majdnem megírtam. Mindezt egybevéve két dogára nem készültem még semmi azon kívül, hogy összeszedtem az irodalmat hozzájuk.
Most, hogy a félévnek gyakorlatilag vége, sokkal jobban ráérünk bepótolgatni az eddig elmaradt kirándulásokat és ennek örömére hétvégén Orsival Todtnau-ba készülünk, ahol Németország leghosszabb, mintegy 97 méteres vízesése található, plusz rengeteg sípálya és csodás alpesi kilátás. Nagyon kíváncsi vagyok :)
A szomszédék azzal örvendeztetnek meg, hogy ismét elkezdték a fúrás faragást, így sokkal könnyebb tanulnom...
Két hét múlva érkezik Gáborom, a programon már előre gondolkozom, hogy mit tudunk belesűríteni öt napba :)

Rosenmontag

Beköszöntött a farsangi időszak németéknél is, meglehetős váratlansággal és nagy ünnepléssel körítve. A különböző régiók nem egyszerre tartják a nagy ünnepléseket, hanem jól összebeszélve olyan időközönként, hogy minden látogatható legyen :) A freiburgi Fasnacht, ahogy itt hívják most ért véget a nagy hétfői mókázással, míg a baseli az csak két hét múlva kezdődik.
Engem a legváratlanabbul az ért, hogy Rosenmontag alkalmából minden bolt bezárt, egy élelmiszerbolt sem volt nyitva, de a tanítás az valamiért nem maradt el... A nagy felvonulásra a városban lezárták az utak egy részét, maga a party pedig kb. délután kettőkor kezdődött, amikor természetesen nekem órám van. Még a könyvtár sem volt nyitva, úgyhogy óra után rögtön becsatlakoztam a bámulók közé, és még elcsíptem a felvonulás végét. Csúnya maszkos emberek, furcsa ruhákba öltözött bébik és sínek között cukorkát kaparászó kissrácok... kábé ennyit láttam belőle, de persze volt jókedv, rengeteg kaja és harsány zene is. Valami furcsa dolgokat kurjongattak egymásnak az emberek amit sajnos nem értettem, de mivel mindig ugyanazt mondták, ezért feltételezem, hogy ez valami fasnachti szokás lehet... :) Szóval ezen a vidéken nagyobb fesztivált csapnak az emberek farsang alkalmából, sok eszem-iszommal, csak hogy legyen ok a mulatozásra ;)

Der eiserne Heinrich

Ő az új lakótársam. Mármint Heinrich :) Főbb jellemzői, hogy zöld, nem táplálkozik, csak vizet iszik és nem zargat feleslegesen. Nem csinál koszt maga után és bármikor lehet vele beszélgetni :) Szóval ma vásároltam a virágüzletben, mert szerettem volna egy kis életet ide a szobámba, és olyan szép levelei voltak, hogy mindjárt kiválasztottam. Hogy miért pont Heinrich? Mert német, de persze van más oka is.
Néhány nappal ezelőtt Orsival beszabadultunk a számos óriás-könyvesbolt egyikébe. Azért óriás, mert a belvárosban legalább két-három olyan Buchhandlung-ot találni, amelyek minimum három emeletesek, kávézóval, minden polcnál olvasósarokkal és információs pultokkal, ahol mindent meg lehet kérdezni az adott témában kapható könyvekről. Egyszerűen élmény egy ilyenben bóklászni, és ha lenne feleslegesen eltöltendő időm akkor biztos örökké egy ilyenben lógnék... A Rombach Buchhandlungban, ahová Orsival mentünk az antikvár és a vadiúj könyvek témák szerint vannak csoportosítva, tehát egy témához ugyanazon a polcon találunk antikvár és új könyveket is. Első utam persze a Geschichte (történelem) és a Märchen für Erwachsene (mesék felnőtteknek) polcokhoz vezetett, amelyek közül a másodikról kapásból leemeltem a Grimm testvérek híres könyvét: Kinder- und Hausmärchen címmel. Az eredeti mesegyűjtemény újrakiadása Grimmék kommentjeivel. Az a híres folklorista bácsi adta (Heinz Rölleke) ki, aki gyakorlatilag egész életében a Grimm testvérek meséit tanulmányozta. Mit ne mondjak, fantasztikus eredetiben olvasni a Grimm meséket :) Ha valaki ezek után sem tudná
ki az a Heinrich és mit keres a Békakirály című mesében, akkor azoknak elmesélem, hogy Heinrich a királyfi szolgája, akinek a szíve megszakadt mikor urát békává változtatták. A varázs megtörte után azonban szívéről lepattantak az összetartó vaskapcsok. Az eredeti mesében csodálatos kis versike szól a híres jelenetről:

"Heinrich, der Wagen bricht.
Nein, Herr, der Wagen nicht,
es ist ein Band von meinem Herzen,
das da lag in grossen Schmerzen,
als ihr in dem Brunnen sasst,
als ihr eine Fretsche was't"

(Heinrich, eltörött a kocsi. Nem, uram, nem a kocsi, ez csak a szívemen lévő egyik vaspánt, amelyet fájdalmamban kellett rátenni, mikor uram a kútba került békaként. nyersfordítás ;))

Kifelé menet természetesen megálltunk megnézni a leárazott könyveket is, ahol "véletlenül" a kezembe került Grimmék másik híres kötete, a Deutsche Sagen (német mondák) 22-ről 9 euróra árazva. Hát hazajött ő is :) A meséskötet egyébként 1837-ben készült el, akkor adták ki, a szövegek nagy része korábbi. Úttörő jelentőségű eseményről van szó, ebben az időszakban vált a népmesegyűjtés a "mitológia" elsődleges forrásává. Habár ekkor Grimmék valóban úgy gondolták, hogy német mítoszokat gyűjtöttek és a hitvilágra tudnak következtetni belőlük, ez természetesen nem így van, de a népmesegyűjtést nemzetközileg indította el a folklorisztikai tudományágak útján. Hatására számos országban történtek hasonló gyűjtések, Magyarországon ennek egyik legfontosabb állomása volt az Ipolyi Arnold által "gyűjött" Magyar Mythologia, ami szintén főképp magyar népmeséket tartalmazott. A Kinder- und Hausmärchen letehetetlen, bár nyelvezete némiképp nehéz, hiszen régies és sokszor olyan szavak vannak benne amiket ma már nem mondunk, azért a mesék nagy része jól érthető és tényleg... csodálatos eredetiben olvasni őket ;)
A mesedélután zárásaképp egy kis ízelítő a kirchzarteni hangulatról ;)

Csakúgy...

Ma semmi különös jelszót nem adtam a napnak, hiszen a program nagyjából ugyanaz mint eddig: Kirchzarten, tanulás, Kirchzarten, suli stb... Az időjárás változatlanul nagyon jó, bár Sabine azt mondta, azért itt sem normális január közepén a 15 fokos meleg és a hóvirág. Emellett azonban mindenki nagyon élvezi, a macskák rendszeresen heverésznek a melegben. Ma ugyan kicsit borúsabb volt az idő mint szokott, de mégis a madárcsicsergéssel és a pulcsis idővel olyan volt, mint májusban, csak nem virágoznak a fák.
Ma suliban is voltam, és kiderült, hogy a Sebastian Brather által tartott Hauptseminar-ra nem kell referátumot készítenem, persze nem azért mert külföldi vagyok, hanem mert egyszerűen nem férek bele az időbe azzal a lánnyal együtt, akinek a múlt héten kellett volna elődadnia de betegség miatt távolmaradt. Nos, ennyivel legalábbis könnyebb, de jövőhéten előadás az avar temetkezésekről, három hét múlva pedig Gesamtreferat rómán! Ettől egy kicsit tartok, mert a múlt heti óra nagyon érdekesen végződött. Svennek, az egyik srácnak kellett volna előadni a római kori bőr- és csontfeldolgozásból, de valamiért, talán mert nem hozott elég képet, a professzor nem engedte előadni, így elég kérdésessé vált, hogy mikor fogja tudni megcsinálni a referátumát. Innentől kezdve ugyanis minden hétre be vagyunk osztva, és természetesen én vagyok az utolsó, persze nyelvi nehézségekre panaszkodva ;)
Ma sikerült bevásárolnom is, némi édességgel és joghurttal jutalmaztam a hétvégi kemény munkámat :)

Egy csodás "tavaszi" délután :)

Úgy látszik szokásommá válik, hogy mindig csak akkor írok, mikor jó idő van és a hangulatom is tavaszias. Igazán remek hely ez, ahol január közepén egy szál széldzsekiben lófrálnak az emberek, csicseregnek a madarak és zöld a fű. Kirchzarten-be menet a fenyveseket nézegetve még azt is látja az ember, hogy mely fák kezdték máris el növeszteni az új ágaikat, ezeknek ugyanis friss zöld színük van. Egyszóval, gyönyörű nap volt, a munka végeztével befeküdtem Jeany mellé a szalmába és együtt élveztük a melegséget. Később Josef jött ki a házból, és kérdéseimre válaszolva elmesélte, hogy házukat és a hozzá tartozó istállót az 1820-as (!!!) években építették. A házat persze már sokszor felújították, ezért kívülről ez már csak annyiban tükrözi a hagyományos építkezési szokásokat, hogy sokemeletes, nagyon nagy és nem csak egy család lakik benne.
Az istálló azonban igazi kuriózum. Ún. alles unter einem Dach, ami annyit tesz, minden, egy tető alatt. Ez lényegében azt jelentette, hogy az összes gazdasági helység, az istálló és gyakran a lakóépület is egy óriási tető alá volt rendezve. Az egyes helységek funkciója ebben az esetben nagyon megváltozott. Az épület külseje és alapszerkezete azonban a régi, úgy is mondhatnánk, eredeti. A ma ittlakók számára azonban ez csak annyit jelent, hogy a faanyag korhadt, szúrágta, a tetőt tartó deszkák tönkremennek. Ezek kicserélése sok időt, munkát és pénzt igényel, ezért ahol lehet, megspórolják és lebontják a használhatatlanná váló részeket. Abban az istállórészben, ahol ma a pónik laknak, valaha teheneket tartottak. A helység menyezete nagyon alacsony, ami azért jó, mert nem kell ablakot tenni rá, így sokkal jobban tartja a meleget, mint a magas terek. Felette egy nagyon érdekes hosszúkás balkon, vagy gang látható, kissé díszesebben faragott oszlopokkal. Teljes elragadtatásomra itt lakott a szolga, azaz a Knecht (női formája Magt), aki az állatokat vigyázta és ellátta, esetleg fejte a teheneket. A szobákhoz vezető lépcsőt Josef elbontotta, de egyszer úgyis kikövetelem, hogy feljuthassak, és közvetíthessek egy több mint 150 éves "hálószobasorról" :) A szobákhoz kicsiny ablakok járultak, és a tehénistállóhoz való közelsége miatt semmi szükség nem volt plusz fűtésre. A teheneket régen az udvarra nyíló elkerített kis térre engedték ki, itt voltak az itatók, hiszen az istállón belül itatóvályút nem látni. Az ajtófélfa két nagyméretű mélyedése mutatja az egykori itatók helyét.
A mai lóistálló menyezetét szintén Josef bontotta el, hogy kellemesebb legyen a levegő a nagyobb testű és igényesebb lovak számára, de ez a helyiség egykoron disznóól (Schweinestall) volt, padlásterének egyik oldalán szintén kicsiny szobákkal. Ezek ma már nincsenek meg, de mementójuk, az ajtó és az egyik oldalon egy sor pici ablak jól szemléltetik a régi időket.
Még a végén az áhított néprajzi gyűjtés is meglesz a dologból, nagyon dolgozom rajta, eddig a nyelvi korlátok miatt nem mertem belefogni, de Josef meséjét egész jól megértettem. Reményeim szerint a nagymamát is megszólaltatom, de vele nehezebben boldogulnék az erősebb dialektus miatt. Talán Sabinéék egyszer segítenek :) Jövő hét hétvégére végre megbeszéltem egy lovasórát, amennyiben az időjárás is kedvezni fog...

Téli napsütés

Csodálatos idővel örvendeztetett meg mindenkit január 13-a. Bár a hőmérséklet hidegebb volt mint tegnap, a csodás napot mindenki élvezettel fogadta, ki így ki úgy ;) Kirchzarten után úgy döntöttem, hogy sétálni megyek a Schlossbergre, hiszen ilyen szép időben vétek a négy fal közt ücsörögni. Ismét megmásztam a kilátót, ahonnan most már nem ködös, hanem lélegzetelállító látványban lehetett részem.. Mivel egyedül mentem, senkivel sem oszthattam meg attól való félelmemet, hogy leesem vagy hogy kidől velünk a kilátó, így inkább csöndben szorongtam magamban :)
A szénabála tetején csodásan lehet napozni!

A kertek alatt kibújnak a virágok

A Münster kicsit másképp

A Fekete-erdő magasabb hegyein megmarad a hó, melyek sípályáit minden hétvégén sokan keresik fel

Fekete-erdő és Donauwelle

Első napom volt ismét a munkában, pacik között Kirchzartenben. Az idő nagyon jó, bár most már nem sütött úgy a nap mint tegnap, de a 8 fokkal így is elégedett lehetek :) Jó volt újra látni az állatokat, igazán ezt tudnám magamnak elképzelni (persze ha nem régész lennék): egész nap állatokkal foglalkozni, nyuszikákat simogatni, kutyával játszani, kecskékkel szimatoltatni az arcom
és persze lovazni minden mennyiségben. Sabine nagyon örült mikor meglátott, majd pedig megmutatta házuk legújabb lakóját, Oley-t, a lehajló fülű nyuszit :) Közben degukat etettünk, én pedig rendületlenül kényeztettem a macskákat és a nyulat. Az ajándékok is nagy sikert arattak, leginkább az Erős Pistát forgatta mindenki, bár megkóstolni nem volt merszük, és a könyvet lapozgatták, körben az asztalnál, mindenki kérdezett valamelyik neki tetsző képről. Ez hol van? Magyarországon ilyen sok a beépítetlen, erdős vidék? És ez kinek a tulajdona? Szóval felkeltettem az érdeklődést kicsiny hazám iránt. Az ebéd utáni desszerttel pedig Maria nagymama ismét levett a lábamról... Egy speciális recept alapján készült sütivel ismerkedhettem meg: Donauwelle, azaz Duna-hullám. A német édességek immáron végképp meghódították a szívemet. Akik tömény csokival locsolnak le egyébként meggybefőttel és vanílilapudinggal készült kakaós piskótatésztákat, háááááát.... Szóval isteni, ajánlom az otthoni elkészítéssel való próbálkozásokat, bár magyar nyelvű receptet egyelőre nem találtam hozzá. Majd fordítok ;) Sabine sajttortája is megállta a helyét, és nevével ellentétben, bár azt gondolnánk, hogy sós íze van, citromos túrószerű édes töltelék van a tésztán, majd sajttal jó vastagon beszórva megsütve. A harmadik képen a lovarda hátsó része látható, háttérben a most különösen feketének látszó Fekete-erdővel :)
Hazafelé menet Orsi és Mara hívott egy kis mászkálásra, hiszen beköszöntött a leárazás és kiárusítás szezon, amikoris szoknyák és blúzok 2500 forintnyi euróért kaphatók kiváló üzletekben. Szimpatikus :) Mara, egy düsseldorfi fogorvoshallgató lány, ide jár Freiburgba, és szeretne utánam ebbe a lakásba költözni. Az ő lakása amit bérel nem éppen összkomfortos, és Orsi annyit mesélt már neki az enyémről, hogy most eljött és meg is csodálta. Beszéltünk a főbérlőékkel akik szokás szerint igen kedvesek voltak, és persze költözhet.

Víder in dojcsland

Nos, hogy én is szárkózzam kicsit az időnek megfelelően, Boldog új évet kívánok mindenkinek akivel nem sikerült volna találkoznom abban a kis időben amit otthon töltöttem. Tegnap este, némileg kalandosan sikerült visszakeverednem Freiburgba, ahol csodálatos plusz 8-10 fok (nyílik a hóvirág!!!) várt a magyarországi mínuszok helyett :) A repülőút mindenféle komplikációtól mentesen telt, ablak mellett még Bázel fényeiben is gyönyörködhettem. Az előttem ülő úr úgy fészkelődött az ülésében, hogy majd kiszakadt és attól féltem az ölemben köt ki, a hátam mögött ülő kislány pedig az első fél órában folyamatosan ismételgette, hogy "kakilni kell!!! kakilni kell!!!", az utolsó félórában pedig artikulálatlanul visított, hogy fáj a füle (az ereszkedéstől bedugult neki). Én pedig Márait olvastam :D A vadiúj bőröndöm teljes épségben úszta meg első repülős kalandját, aminek külön örültem. A régi bőröndöm ugyanis már nem bírta a gyűrődést, és Budapestre érve darabjaira esett szét :) Nos, sajnos elég kései időpontban indult a repülő, de így legalább be tudtam íratni még néhány jegyet az egyetemen is, illetve mehettem asztalt borogatni az Erasmus irodába, ahonnan jó szokás szerint idegbajjal távoztam. Zárójelben jegyzem meg, hogy aki ELTÉn akar erasmus ösztöndíjra menni, az eddze fel kötélvastagságúra az idegeit és készüljön fel még az atomkatasztrófára is.
Tehát sikerült 19:45 perckor kikeveredni a francia határról, ami nem volt zökkenőmentes, mert a határőr srác, aki persze a francián kívül semmilyen nyelven nem értett, valamiért nem fogadta el a személyimet, lelkesen ismételgetve a "Hungary, hungary" szót, hiszen ezt le tudta olvasni a kártyáról. Azt nem tudtam meg, mi volt a baja vele, de aztán elé nyomtam az útlevelemet (ami még szerencse hogy nálam volt...) akkor hosszas fejcsóválással és nézegetéssel végül átengedett. A szitu már csak azért is érdekes volt, mert a mögöttem jövő magyar lány útlevelével is ezt csinálta, egy másik, kettős állampolgár magyar-francia hölggyel úgyszintén. Talán kerestek valakit... Az abszolút tanulság azonban: lehetőleg mindig vigyünk magunkkal útlevelet!
Mivel konstatáltam, hogy nyolc órakor csak szombaton és vasárnap megy busz, hétköznap pedig 19:30kor és 21:15kor, szóba elegyedtem az imént emlegetett magyar lánnyal, akiről mellesleg kiderült, hogy már négy éve él Freiburgban, ő is erasmus ösztöndíjjal kezdte a SOTEn, majd mivel itt ismerkedett meg a barátjával, aki már régebb óta Freiburgban élt, átkérette magát és most itt laknak :) Nagyon mókás helyzet volt, majd pedig mivel érte jött Zsombor, a barátja, engem is hazavittek!
Itthon paradicsomi állapotok fogadtak, a főbérlőék már reggel 7-kor fúrni-faragni kezdtek a szomszéd lakásban, azóta is kalapálnak, hurcolkodnak és nagyon hangosan beszélgetnek, néha még énekelnek is, úgyhogy remekül ki tudtam magam pihenni, nem mellesleg pedig észrevettem, hogy az egyik sarokban átfúrtak az én szobámba és átdugtak egy csövet: egyrészt jól esett volna, ha értesítenek, másrészt pedig dzsuvát csináltak a sarokba, amit eszük ágában sincs porszívóval kitakarítani innen, majd oldjam meg én a kis seprűimmel...
Ma egyébként leginkábbis nincs kedvem kimozdulni, szendvicseim tegnapról még megvannak, teám van, bár méz nincs hozzá, és a még anyu által küldött porleveseim is itt mosolyognak a polcon. Szóval semmi kényszerítő erő :) Amúgyis délután 4-5 felé találkozom Orsival, útközben pedig be tudok vásárolni és a kikölcsönzött könyvet is visszadobhatom a könyvtárba.